Aki mindent megérteni szeretne, ezért csökönyösen kutatja a miérteket, sanszos, hogy a problémához köti magát. Gondold végig! Ha az ok netán olyan, amin nem tudsz változtatni, nem szabadulhatsz a problémától. Annyit tehetsz csupán, hogy illúziókba menekülsz, és olyasmiben hiszel, ami lehetetlen.

Vegyük a napjaink legaktuálisabb és legégetőbb kérdését, a menekültáradatot Európában.

(Játékszabály: most nem politizálunk! A viszonyulást vizsgáljuk…)

Ez a sok hontalan, fáradt, elkeseredett ember bizony problémát jelent. Aki folyamatosan megkérdőjelezi, hogy jogukban áll-e idejönni – tényleg veszélyben volt-e az életük, mit akarnak itt ha „csak” gazdasági bevándorlók, stb. – illúziót menedzsel. A kialakult helyzettel szemben úgy védekezik, hogy valahol a lelke legmélyén abban hisz, visszafordítható a folyamat.

Nézzünk most szembe a valósággal: ha MA megállítjuk őket, ha HIRTELEN béke lesz abban a térségben, ahonnan jönnek, nagyon sokan közülük akkor sem mennek már vissza.

Vagyis: Európában tuti biztosan megváltozott valami. Soha nem lesz már olyan a világ biztonságérzete, mint ennyi ember nekilódulása előtt. Ehhez kell alkalmazkodnunk. Erre kell megoldást találnunk. Ez olyan kereteket szab majd az életünknek, amelyekkel muszáj kalkulálnunk.

Megértem, hogy nehéz így látni, megértem azt is, hogy az illúziók időt nyernek a probléma elfogadására. Hiszen amíg csak az okokat firtatjuk, abban is hihetünk, hogy a probléma nem valós.

Családállítóként a megoldás, és a felelősségvállalás felé viszem el a klienseimet. A miértek hajszolása helyett inkább ezt a kérdést teszem fel: mit szeretnél elérni?

Nem mindig népszerű nézőpont. A magyar családállítók nagy része is szembemegy vele, inkább kiszolgálja a kliensek igényét az okok felderítésével. Végre felismertem, hogy apámnak, anyámnak vagy minden felmenőmnek is nehéz volt. Végre látom miben hibáztak a szüleim…

 Így azonban csak a problémát rögzítjük.

A családállítást valóban az tette népszerűvé 40 évvel ezelőtt Németországban, hogy segített a múltat tudomásul véve tovább lépni az akkori aktív generációknak. Választ adott a következő kérdésekre: vajon szerethetem-e apámat/ nagyapámat a tettei ellenére? Vezekelnem kell-e mindazért, amiben a felmenőim hittek? Hogyan tartozhatom egy olyan néphez, amelynek bizonyos tagjai óriási bűnt követtek el?... Azóta eltelt 40 év.

Már nem ezeket a kérdéseket tesszük fel, egészen mások a kihívások. Nagyot változtak a családállítás válaszai is. Ma arra használjuk jól ezt a módszert, hogy felismerjük azokat a kereteket (itt élek, ebben a korban élek, ilyen a társadalom körülöttem, ebből a családból származom, ezek az adottságaim, azok a vágyaim, és így tovább), amelyeken belül mozoghatunk. A múltat, legyen bármilyen, pedig erőforrásnak tekintjük. A megoldások épp abból kerekednek ki, hogy tudomásul vesszük a múlt statikusságát, és a jelenben hozunk döntéseket, majd megfelelő stratégiákkal alakítjuk a jövőt.

Aki elbújik az élete valós keretei elől, egy álomvilágba menekülő gyerek szemével vizsgálja a világot.

Aki hajlandó felmérni a valóságot, és a keretek adta lehetőségeknek megfelelve cselekszik, felnőtt.

Esélyt kap a túlélésre.