Aki látott már virágos, zöld, és madarak zsivajától hangos mocsarat, megérti, miért nevezik hívogatónak. Szívesen megyünk közelebb hozzá. Eszünkbe se jut, hogy félnünk kéne. Ám ez a félelemnélküliség még nem egyenlő a tisztelettel.

Ha elhisszük, hogy nyugodtan belemerülhetünk, mert bármikor lesz erőnk ahhoz is, hogy kimásszunk, akkor abban hiszünk, hogy legyőzhetjük. Pedig nincs rá mód. A mocsár ugyanis másképp erős, mint mi. Tele van váratlan, rejtett csapdákkal.

Egy ilyen mocsár épp olyan, mint a múltunk.

Azt gondoljuk, szabadon használhatjuk. Úgy hisszük, uraljuk.  Erőt mertünk a szép emlékeinkből, és olykor megpróbáljuk átírni azt, ami fájt.

Emiatt kezd aztán a múlt eluralkodni rajtunk.

Ha ugyanis az erőnk elmúlt szépségekből táplálkozik, folyamatosan összemérünk. Így ami ma van, csalódást okoz, hiszen másképp szép, mint a tegnapi. Az elmúlt szépség titkát kutatni pedig veszélyes vállalkozás.

Amikor megváltoztatni szeretnénk valamit, először megértésre törekszünk. A miérteket keressük, az okokat mérjük fel. Csakhogy hiába mártózunk meg felmentésért a múltmocsárban, nem találjuk meg, amire vágyunk. Nincs meg az a magyarázat, ami a fájdalmat enyhítené. Valahogy még erősebben kezd el lüktetni a lelki seb.

Megyünk csak egyre beljebb, mélyebbre, hajt az a reményünk, hogy hátha, egyszer, mégis…

A múlt pedig elkezd lehúzni, és végül magába zár.

Innen már nagyon nehéz, szinte lehetetlen kikapaszkodni.

Az igazi csattanó, hogy a legtöbbször hamis a kiindulópontunk. Hajlamosak vagyunk ugyanis átprogramozni az emlékezetünket. Látunk magunk előtt egy túlzóan idealizált, vagy épp ellenkezőleg, riasztóan félelmetes képet a múltmocsárról.  

Ezt a képet azonban mi magunk alkottuk, egy saját cél érdekében.

Ami szép volt, azt olykor csak utólag nagyítottuk fel tökéletessé, hogy a jelen időben történtekre vigasztalást találjunk. Ami pedig nyomaszt, fáj, netán hiányzik, annak az érzésnek minden apró részletét arra használjuk fel, hogy lerázhassunk a felelősséget. Végre van indokunk megúszni bizonyos döntéseket és cselekvéseket az itt és most idősíkban.

Aki tehát a múltjában él, az a jelene elől menekül. Keres valamit, ami ahhoz hiányzik, hogy boldog lehessen. Sajnos közben épp lemarad a boldogság lehetőségéről. Hiszen boldogok mindig csak jelen időben lehetünk.

Segítek még jobban elképzelni mindezt.

El akarjátok érni az utolsó metrót. Rohantok lefelé az aluljáróba, de már behúzták/leengedték a rácsot, lakat került rá, a biztonsági őrök épp a mozgólépcsőhöz sietnek, mennek lefelé, hogy felszálljanak a hamarosan érkező, utolsó szerelvényre. Ti eközben kint, a rács előtt álltok.

Mi az első, konkrét lépés, amit tesztek?  

Aki azt válaszolja, hogy kétségbe esem, dühöngök, szitkozódom, rázom a rácsot, könyörgök az őröknek, hogy jöjjenek vissza és engedjenek be… egy tehetetlen gyerek nézőpontjából próbálja megoldani a helyzetét.

Megfordulok, és elindulok a másik irányba, ez a megfelelő, felnőtt válasz.

Aki tehát a múltjában reked, olyan, mintha a rács túloldalán állna, bezárva az üres, sötét metróállomásba.

 (A képet innen vettem kölcsön köszönettel: http://bkvfigyelo.blog.hu/)